nyuszisz:
@wurlitzer: köszi az ajánlást :) (2010.07.10. 13:22)Filmes naplóm 2010
koimbra:
Hát nem tudom, engem nem nyűgözött le. 20 perc után majdnem feladtam, de azért végignéztem. Ha a k... (2010.03.24. 21:18)Visszatért a FlashForward
nyuszisz:
@VVega: nálam az év legjobb filmje. Ha tetszett, kezdheted is nézni a Dogville-t, mert az is nagyo... (2010.01.11. 18:38)Az élet nagy kérdései
Hosszú szünet után tért vissza a Flashforward első évada. Nade minden csoda csak három napig tart, avagy velem van valami baj, de már nem tudom, úgy élvezni a sorozatokat, mint régebben. Ez a két két rész pedig egyben kifejezetten hosszúnak tűnt.
Valami plusz hiányzik ebből az egészből, az, hogy várjam hétről-hétre a következő részt; vagy valami, mert nem várom, sőt a szünet alatt se nagyon hiányzott. De azért örülök a visszatérésnek, biztos lesznek jobb napjaim és a sorozatnak is.
Egy régebbi tippem bejött, mégpedig, hogy a hobbit (Dominic Monaghan) volt az, aki nem ájult el a stadionban. Róla szólt az a két rész, illetve Simcoe-ról (Jack Davenport), szóval rengeteg mindent megtudtunk róluk, egy-két meglepetést is. Nem olyan rossz emberek ők, de ezt sejtettem régóta, főleg Simcoe-ról, Simon meglepett kissé. Volt tehát csavar, ezt el kell ismernem.
A legjobban azokat a jeleneteket élveztem a dupla epizódban, amikor Simon el akart menekülni Janis (Christine Woods) elől. Meg persze azt, hogy vibrált körülöttük a levegő. Az már nem is zavart, hogy Janis eredetileg leszbikus, mert lehet nem is; és mindegy.
Kedves Simon, hogy képzelted, hogy ezzel az összevert fejjel feltűnés nélkül elhagyhatod a repteret? Meg egyébként is, az FBI-nál mindig dolgozik valaki. :D
Megnéztem Godard sci-fijét, mely Kaurismäktól Jarmuschig sokakat megérintett. Ez is olyan film, ami megnézés után visszapörgetteti magát. Újra kell néznem, foglalkoztat.
A friss élményt egy írásban összedobtam a Filmdroidon, bár félek, hogy többszöri nézés után nevetséges lesz magam előtt, amit most leírtam.
A hagyomány szerint, az év első napja tükrözi az eljövendő évünket. Ha ez beteljesülne, a legtöbb ember másnaposnak érezné magát 365 napon keresztül :) Egy másik leírás szerint, az első 12 nap felel meg a következő 12 hónapnak. Megpróbálok tehát írni legalább egy rövid posztot, mert ha nem írok, félő, hogy egész évben hanyagolni fogom :)
Több babona is fűződik az ünnephez, egyik az, hogy a szilveszteri álom különleges, mert megvalósul. Ezt próbáltam is észben tartani, de reggel nem emlékeztem semmilyen álomra, általában pedig igen kalandos dolgok történnek velem csukott szemmel. Mondjuk a Szilveszter éjszakája az, amikor a legkevesebbet alszunk, így a kevés és mélyebb alvás alkalmával nem sokan emlékezhetnek az álomra. Így elég nagy átverés ez a babona.
Viszonylag korán keltem ma is. Az év első megtekinett filmje a The Brothers Bloom volt. Néhányan úgy emlegették, mint az év egyik legjobbja. Ehhez képest szerintem nem olyan jó film. Az eleje érdekes, de aztán egyre kevésbé tudott lekötni.
Őszintén remélem, hogy 2010 nem olyan év lesz, mint 2009 és nem olyan, mint a mai nap. Ebben az évben még a karácsonyi hangulat szikrája sem tudott elkapni, de ez legyen a legkevesebb. A legtöbbet nekem kellene tennem a jobb évért, csak lenne hozzá erőm. De már úgy kezdtem a napot, hogy nulla energiát éreztem magamban.
Elérkezett az év utolsó napja. Én ilyenkor mindig szomorú vagyok egy kicsit, mert valami véget ér; az ünneplés miatt olyan, mintha valami fontos dolog történne, de aztán január elsején ugyanúgy folytatódik az élet tovább (vagy nem). Szóval, nem olyan nagy dolog, véget ért egy év :)
Az év értékelésébe inkább nem kezdek bele, a Filmdroidon olvashattok tőlem egy kis filmes toplistát, sorozatok terén követtem, amit tudtam, megtaláljátok a blogon. Zenék terén viszont elmaradtam, de hát ezt már nem is tudnám pótolni :)
Köszönet, hogy velem tartottatok ebben az évben is!
A tökéletes trükk olyan film, melyet azt hiszem jobb társaságban nézni, de csak azért, hogy utána nagy beszélgetések születhessenek a történet különböző értelmezéseiről. Engem elsősorban ezért is ragadott meg a film, mert szinte mindig lehet találni benne valami apróságot, ami másnak egészen mást jelentett, mint nekem. Nem kell elfelejteni azt sem, hogy Christopher Nolan alkotása ez, akárcsak a Memento, ami szintén nem volt egy hagyományos mozi. Csak azért említem ezt, mert az az érzésem a rendezővel kapcsolatban, hogy szeret játszani a nézőivel. Ráadásul, mi magyarok még puszban kaptuk ezt A tökéletes trükk címfordítást, ám hogy ez segítség, vagy nem, mindenki döntse el saját maga.
Jane Austen Emma című regényéből már készült film 96-ban Kate Beckinsale-lel és 97-ben Gwyneth Paltrow-al is. De egyiket sem láttam. Nem szeretem Austen regényeit, szerintem mindegyik ugyanarról szól: egy csapat angol úri hölgy férjhez megy.
Az új Emmának adtam egy esélyt Romola Garai miatt, akit nagyon kedvelek.A másik főszereplő pedig Jonny Lee Miller a Trainspottigből, és az Eli Stone-ból.
Ez egy négy részes sorozat, de ezt az elején nem tudtam és a pilot után félretettem, mert sorozatnak túl unalmasnak találtam. Most megtudtam, hogy ez csak egy "mini" így a maradék három részt is megnéztem.
Austen regényei alapján, nekem nem tetszik a 200 évvel ezelőtti Anglia. Úgy tűnik, akkoriban a nőket csak a férjhez menés érdekelte, mégpedig igazából csak a hozomány és a könnyebb élet miatt. Persze valahol érthető is, hiszen magukat nem tudták eltartani. Ez a társadalmi réteg se túl szimpatikus, akik mindig megjelennek ezekben a regényekben; valószínűleg Austen otthonosan érezte magát ebben a közegben. Angol nemesekről van szó, akik felmenőiktől örökölt vagyonból éltek, ha az elfogyott csak szánták egymást, vagy kárörvendtek. Ha szerényebb körülmények közé keveredtek, csak sajnálkoztak, de dolgozni nem jutott akkor se eszükbe, mert az nagyon rangon aluli cselekedet lett volna. Egy megoldás volt: jól házasodni. Általában nem csinálnak semmit, csak pletykálkodnak egész nap, és néha rendeznek egy bált, vagy kirándulást. Van néhány kivétel, de főleg ilyen emberekről szólnak ezek a regények.
Emma (Romola Garai) egy fiatal, vidéki nemes hölgy, aki úgy gondolja mindent tud mások érzéseiről. Ha valakiket összeillőnek talál, akkor addig nem nyugszik, míg meg nem próbálja őket összeboronálni. Persze kívülről sokszor nem minden úgy van, ahogy látszik, ezért gyakran pórul jár.
Az Ink készítői olyan ügyesen készítették el a filmjükhöz a trailert, hogy nem lehetett kivenni belőle semmit, viszont pont ezért rá lehet harapni, szóval a koncepció jó:
A csalódás a film megtekintésekor jön.
Aki jó ötleteteket akar látni, azt mondom, semmiképp se hagyja ki. A történet sem mindennapi, az élet és a halál közötti térben játszódik, nevezhetjük az egészet álomképnek, mely egy kislány kómáját fejezi ki, küzdelmét a betegséggel, vagyis a "többé-kevésbé megtestesült" gonosz lényekkel. Harcát nem egyedül vívja, hiszen ebben a térben létezik "jó" is, lények, vagy szellemek, akik érte küzdenek.
Tulajdonképpen szinte minden megvan, ami egy jó filmhez kell, és talán már e leírás is felkeltheti az olvasókban a kíváncsiságot, de még hozzá kell tennem, hogy elég nagy hiányossága is van az alkotásnak, amely számomra szinte élvezhetetlenné tette az egészet. Ez pedig a színészi játék. Komolyan, nem is emlékszem, mikor láttam ilyen pocsék alakításokat egy helyen. Mintha egy amatőr színjátszótársulat kapta volna meg a szerepeket, akik körülbelül egyszer álltak már színpadon, de még filmhez nem volt szerencséjük. Még a kislány (Quinn Hunchar) (és ez nem valami hízelgő a felnőtt színészekre) és az apa (Chris Kelly) alakította a szerepét elfogadhatóan.
Összességében nekem nem tetszett, sajnos, hiába az ötletes megvalósítás, teljesen amatőr benyomást keltett bennem az összkép. Viszont bármilyen elborult filmet sugall is a trailer, a végeredmény vonala jól vezetett, meg lehet érteni.
Ezt a klipet még nem láttam, (- mindig ér valami meglepetés a youtube-on). Grizzly mint taxisofőr. Ésés és szerintem a "V" Tylere nagyon hasonlít Ryan Adamsre, már nyáron észrevettem a trailerben, hát ezért is bírom a szereplőt, bár elég idegesítő :P
Minden héten érdekes epizódokat szolgáltat, nem ingadozik a minőség, így elég nehéz bármit is kiemelni a Sons of Anarchyból. A lényeg, hogy nézni kell.
Egyre több kedvenc szereplőm van. A prospect mostanában nem nagyon vett részt semmiben, egészségügyi okokból, ezért háttérbe szorult, remélem, hamarosan visszahozzák. Az első évadban népszerűvé vált Opie most is hozza a formáját, nagyon nem kell félteni, de egy picit most is aggódhatunk érte.
Az egyik legérdekesebb karakter az Ally Walker által megformált ügynöknő. Nem mondanám kedvelhető figurának, mégis nagyon várom a jeleneteit. Egy olyan nőt alakít, aki nagyon erősnek mutatja magát, nagyon hisz magában, az eszében és mindig magabiztosnak mutatja magát. "Ügyfeleit", azaz a bűnözőnek vélt személyeket átveréssel ejti csapdába. A motorosoknál persze már az első évadban sem működtek mindig az eszközei, de ebből még mindig nem tanult. Jax eszén sem tud túljárni, viszont Clay-t valamennyire képes befolyásolni.
Az epizód meglehetősen furcsa véget ért, az igazat megvallva nem értettem, mi volt a végén az a különválás. Most mi lesz? Jax lesz a főnök, vagy mennie kell?
Remélem nektek is tetszik az Air új albuma, a Love 2. Szerintem nagyon sokszínű lett, az első szám mintha a jövőből jött volna, a Heaven's Light meg mintha mennyből. Nagyon tetszik a So Light Is Her Footfall, de nem mondok egyelőre többet, mert még én is csak ismerkedem a számokkal.
Az est.hu amúgy nagyon szépen megfogalmazta, miért érdemes hallgatni, s ezzel teljesen egyetértek:
"A korongot egyébként tényleg muszáj meghallgatnod, mielőtt meghalsz, már csak azért is, hogy tudd, milyen muzsika szól majd az égi kávéházban, miközben a prófétákkal kvaterkázol, netán a teremtéselmélettel mulatod a nem létező időd. Mert az Airt hallgatva megáll az idő. A percek óráknak tűnnek, és fordítva - minden relatív lesz. Csak az érzés marad. A tiszta érzés, hogy élni márpedig egész jó dolog.
Az Air erről (is) szól, az életre való biccentésről, az összekacsintásról és összetartozásról, a félmosolyokról, az érintésekről, a nyári záporokról, a takaró alatt átlustálkodott téli szombat délutánokról. Mindez elektroakusztikus kis dalcsodákba csomagolva, érzelmes, narancs vagy barackillatú dalokban felmondva. Éteri, leheletkönnyű finomságok, melyek nem fekszik meg a gyomrod, bármilyen édesek is. Serge Gainsbourg, Jean Michel Jarre, a Daft Punk és Burt Bacharach együtt dudorásznak itt a Beach Boys-szal és Vangelis-szel."
Dan Browntól nem olvastam semmit, nagyjából az az elképzelésem róla, hogy a krimit és az (áltudományos) történelmi regényt öntötte ponyvába és népszerű.
Filmben persze megnéztük a Da Vinci-kódot, de nem az én ötletem volt és tudtam, hogy az Angyalok és démonok körülbelül ugyanolyan lesz. És így lett.
Szerintem az író receptre dolgozik. A katolikus egyház a Joli-Jokere, ezzel nem lehet melléfogni, rengeteg rejtély van benne, meg ármánykodás, ami bejön a népnek, mert alapjában véve mindenki kíváncsi, sőt valamennyi kulturális igény is lapul a dobozban, s ez is szorosan kapcsolható az egyházhoz. A krimi meg talán azért van benne, hogy alapos pilléreken nyugodjék a történet.
A Vatikánban még nem jártam, egy-két év múlva terveztem megnézni, csak mert egy ismerősöm hívta fel rá a figyelmem. Szinte semmit nem tudok a katolikusokról. A film alapján tényleg érdekes hely, rengeteg templom van és szobor meg angyalszobor, a templomok alatt meg töménytelen mennyiségű emberi koponya, akárcsak a majáknál az emberáldozatok maradványai. Szóval bizarr. Ráadásul az egyház biológiai meg fizikai kutatást is végez az antianyagnak nevezett dologról, mely nagyjából ugyanaz, mint a teremtés lényege. Legalábbis a filmben, amúgy fogalmam sincs, mindez mennyire valóságos, mármint maga kutatás. Inkább történelmi kutatást tudok elképzelni az egyházról. Kedvencem volt a majdnem légmentesen zárt könyvtár is, ilyen helyen talán még Indy sem járt.
De térjünk vissza filmhez, vagyis a színészekhez, most a történetet kihagyom, szerintem elég sokan látták már és kivételesen nem is akarok spoilerezni. Tom Hanks ugyanabban a szerepben van, mint a Da Vinci-kódban. Szerintem ez egy igen hálátlan szerep, mondhatni nevetséges. Olyan színészi teljesítményt igényel, mint az Indiana Jones, okosan kell nézni, merően bizonyos pontokat és hipp-hopp máris egy titkos átjáró, egy jel, vagy kulcs fedezhető fel másodperceken belül, ami ebben az esetben nem sok, hiszem alig néhány óra választ el minket a Vatikán pusztulásáig. A másik húzóerő Ewan McGregor, akit jellemzően mindenki a Trainspotting, vagy a Star Wars kapcsán ismert meg, nagyon kedvelem. Talán szokatlannak tűnik, hogy most papként látjuk viszont, de ne feledkezzünk meg róla, hogy ő alakította Julien Sorelt a Vörös és feketében, melynek jóindulattal mai megfelelője lehetne a Camerlengo karaktere, még el is mosolyogtam, mikor mesélte, hogy katona is volt. Bátran állíthatjuk tehát, hogy ez egy utalás Stenhalra. Node ettől még senki sem lesz klasszikus.
A mű természetesen egy szórakoztató kalandfilm. Tulajdonképpen a történet nem is annyira izgalmas, úgy éreztem, azért gyorsították fel ennyire az eseményeket, hogy ne legyen időnk unatkozni. A recept szerint a végére jár egy csavar is, de szerintem nem sokaknak fog leesni az álla. Továbbá a végső konklúzió, ami persze személyenként változó lehet, a hazugságba való beletörődés, vagy a szépítés az egyházi szervezeten és politikán belül, mintha csak azt akarná sugallni, hogy ez egy szükséges valami és lám még a főhős professzor is aláveti magát ennek a magasabb "igazságnak" - nos, ez bemagyarázás nem volt szimpatikus.
- Mert a világ olyan szar, és én is a része vagyok. "
Tíz évet ugrunk a Nyúlcipő után, Nyúl immár 36 éves, a breweri nyomdaüzemből kilépő sápadt férfiak csoportjában látjuk viszont, kissé meghízva és lélekben megöregedve. Tíz éve visszatért a feleségéhez és fiához, feladta a szerelmet. Belefáradt, belefásult az életbe, hosszú évek munkája során az általa nyomtatott újságcikkek szövege csöpög az agyába, a fej megadja magát az elmúlásnak, a gondolat kihunyni látszik. Felesége megcsalja, régi sérelmét fizeti ezzel vissza, végül elhagyja. A férfit nem zavarja, örül Janice boldogságának. Ekkor új "erők" jelennek meg Nyúl házában, befogad egy 18 éves hippi-lányt, Jillt, aki testét adja számára az otthonért. Őt egy fekete drogdíler - Szúnyog - követi, célja túlélni, elrejtőzni egy időre és valamiféle új megváltásra készülődni.
Három különös erő találkozik Nyúl házában. A kiégett, média által befolyásolt tudatú amerikai, a mocskos világban is ártatlan lelkű, szerelmes lány és a változtatni akaró, durva, nyers fekete. Hogy aztán végül is mi alakul a három személy kapcsolatából, nehéz megítélni.
Updike csöppet sem tökéletes hőseiről is roppant megértéssel és természetességgel tud írni. Ám, ezúttal még nehezebb megérteni a tehetlenül sodródó hősünket Nyúl-Angstrom-ot, mint az első részben. A férfi tompultságának vastag rétegén alig jut át a lány szerelme, de nem ez a legfőbb probléma. Nem látja a Szúnyog által leselkedő veszélyeket, nem látja, ahogyan az fokozatosan rabul ejti a magányos lányt a kábítószerekkel, csak valami kínos szerelmi háromszögben feszeng, mely igazából csak testiség, csak ez tud Nyúl tudatáig jutni, meg egy csöpp felháborodás, de semmi lázadás, semmi ellenszegülés. A tehetetlenségből és tudatlanságból épül a dráma. Láthatatlan ketrec útja, láthatatlan ketrecbe vezet, nincs menekvés.
Ha létezik egy életre feledhetetlen regény - ez az.
A politika szövevényétől (vietnámi háború, űrkutatás), a társadalomban erősen jelen levő faji ellentétektől nemes ízt kap a történet és egyben kiváló hátteret nyújt főkét egy, de egyébként legalább három főszereplő személyes sorsának bemutatásához. Ők nem értik egymást, de hozzánk közelebb kerülhet egy valamikor mások által megélt kor. Bár rengeteget változott a világ, sok helyen még magunkra ismerhetünk és számos aktuális momentumot fedezhetünk fel a jelenünkre vonatkozóan. Érdekesség, hogy Nyúl testvére, Mim révén már itt is megjelenik egy kevés, abból az Amerikából, mely szinte most kezd útjára indulni, s betegségét majd a Glamorámában, vagy az Amerikai Psychoban ismerjük meg, Ellis világában.
Aki az 1988-as kiadású példányt olvassa, ne is nézze meg a hátsó borítón az ajánlást, míg az utolsó oldalig el nem olvasta a könyvet, mert szinte minden "poént" lelő.
Itt van Bret Easton Ellis újabb könyvadaptációja. A filmesek ezúttal Az informátorok című novelláskötet tizenhárom fejezetét próbálták meg összefüggő történetté gyúrni. Akik olvasták, tudják, hogy a vállalkozás nem volt lehetetlen, hiszen mégiscsak elejétől a végéig, sorrendben ajánlott olvasni a novellákat, így fejünkben egy nagyszerű irodalmi mű univerzuma bontakozhat ki.
A film a nyolcvanas évek Los Angeles-ében játszódik. Két, együtt élő nemzedéken - tízen-huszonéves gazdag fiatalokon és szüleiken, egy szeretőn, továbbá egy rocksztáron, egy bűnözőn és egy szállodai portáson keresztül láthatjuk a kor morális értékrendjét. Graham (Jon Foster), Christie (Amber Heard), Martin (Rhys Ifans) és Tim Price (Lou Taylor Pucci) a késő tizenéves gyerekek csapatát erősítik, akik örökkének tűnő hedonista életükben elsőrendű szerepet töltenek be a drogok, videoklipek, fiatalság, szépség és a testiség. A szülők, William (Billi Bob Thornton), Laura (Kim Basinger), Les Price (Chris Isaak) az elmúlt évtizedek nyertesei is csömörben vergődnek, és jellemzően nem tudnak túllépni saját szenvedésükön. Lavíroznak az elvárt és valami homályosan belül élő vágy között, esetleg egy utolsó kísérletet próbálnak tenni gyerekeik megértése felé. Az élvezetek határainak feszegetése a híres rocksztárnál, Bryan Metro-nál(Mel Raido) fáradt monotonitásba tolódik. A kor vesztesei részéről pedig az előbb felsorolt létformák elérhetetlen álmok lehetnének, ha még hinnének az álmokban, de Peter (Mickey Rourke) gépiesen csak pénzre vágyik, mintha ez lenne a dolga, és az idegösszeomlás szélén álló, mindenki által kihasznált Jack (Brad Renfro) pedig egy kis lelki békére. Cheryl-t (Winona Ryder) is a vesztesekhez sorolhatjuk, bár karrierjében mindent elért tévés személyiség, magánélete zsákutcába került.
Gondolnánk, hogy generációs különbségek mindig voltak és lesznek. A fiatalok jellemzően fellázadnak a hagyományos előírások ellen, vagy nem osztoznak felmenőik ideológiájában, rendszerint másként akarnak élni, mindig kiharcoltak maguknak egy megváltoztatható szeletet a fennálló szabályokból, létrehoznak egy számukra tökéletesebb életet. Ettől változik a világ. Ám, a nyolcvanas évek Amerikájában mintha elfogytak volna az ellentétet adó okok és egy réteg annyira módossá válhatott, hogy nem vágyhattak többre. Nincs már semmi, ami ellen lázadni lehetne, s a fiatalság nihilizmusba süllyedt, megfosztatott eredendő igényéről. Szótlansága dühíti a szülő generációt, akiknek egy élet munkája volt kialakítani a meglévő egzisztenciát. Mintha egy csapda lenne ez az időszak, az emberiség történetének vége, mely valóban több, mint generációs probléma.
Az idősebb generáció tagja a rocksztár Bryan Metro is, valójában csak egy ide-oda dobált rongybaba, aki nem érti hogyan került a színpadra, a szédítő tömeg elé egy istenség szerepébe, szállodaszobáját miért kell groupiekkal megosztania, és miért vágyakozik a felesége után, amikor nem képes normális hangnemben beszélni vele, miért került múltja olyan távol tőle, mintha sosem létezett volna.
A novelláskötet egyik különlegességét, a vámpírokat ezúttal mellőzték, illetve csak egy halvány sivatagi utalás jelenik meg, egyébként ők a vesztesek: Peter és Jack.Több, más könyvbéli karakter is kimaradt a filmből, de nem kelt különösebb hiányérzetet, hiszen így is sokszereplős alkotásról beszélhetünk.
A film nem hibátlan munka, de több olyan része is van, ami az átlag fölé emeli. Nem sok, de igen erős jelenetekről van szó, melyeket jól elosztottak a játék idejében. Természetesen a végére jutott a legütősebb. Gondolom, a film elsősorban Ellis rajongóit fogja érdekelni, és ők abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy az itt-ott széteső történetvezetés ellenére is érteni fogják a lényeget. A másik célcsoport valószínűleg, akik nem szeretnek olvasni, de kíváncsiak egy kortárs író üzenetére, amit a készítők kellőképpen ki is emeltek. Igazából egyetlen dolog próbálja összetartani a filmet: az erkölcs hiánya. A szereplők nem mernek kitárulkozni, nem mernek sebezhetőnek mutatkozni, érzelemmentes arccal válaszolnak a támadó és a segítő magatartásra egyaránt. Nincs semmi, ami összetartaná a társadalmat, sem külső fenyegetés, de rengeteg személyes probléma uralkodik, s nincs gyógyír, csupán a tompultságba sodró nyugtatók és altatók. A szereplők egy része, pl. Graham, Laura és Jack képes csupán átlátni a helyzetet. E néhány személyen keresztül kaphatunk felszólítást, és ami a legfontosabb a fiatalok kaphatnak egy üzenetet, egy iránymutatást, mely szerint ideje elkezdeni építeni az új erkölcsöket, szabályokat, amit felmenőik leromboltak.
Két egyszerű filmről röviden, mert csak művészfilmről írtam mostanában, igazából a filmes naplóba akartam írni, de végül kiírtam ide, mert talán azt nem nézi mindenki.
Excsajok szelleme (Ghost of Girlfriends Past)
Ebből ismét csak azt tudtam levonni, hogy szellem szeretnék lenni, mert az jó. De szerintem csak az lehet szellem, aki már meghalt. Egyébként nem volt valami vicces film, a történetet mindenki ismeri, talán még adják a mozik is. Az első 10, aztán 20. percnél erősen abba akartam hagyni, és amikor feltűnt a srác gimis szerelme, az nagyon idegesítő volt és nagyon nehéz volt megnézni. Jennifer Garner sem tetszett benne.
Könnyed erkölcsök (Easy virtue)
Ez egy sokkal kellemesebb film, s volt benne néhány poénos jelenet. De jobb kedvem alapvetően nem lett. Mert a komikus helyzetek ellenére a felszín alatt tragikus eseményeket rejtett, szóval olyan dráma volt, ami arról a lehető legszörnyűbbről szól, amit elviselni nem, csak nevetni lehet rajta, vagy ilyesmi, de semmi negatív gondolatom nincs a filmmel kapcsolatban, mindenkinek csak ajánlani tudom, egyedül Kristin Scott Thomas nem tetszett, mert ripacsnak tűnt, pedig nem szokott az lenni. Jessica Biel viszont jó volt és Colin Firth is hozta a megszokott formáját.
John Updike öt regényből álló a sorozatáról nagy valószínűséggel már mindenki hallott, melyet Nyúl-sorozatnak neveznek (Nyúlcipő, Nyúlketrec, Nyúlháj, Nyúlszív, Nyúlfark), s két kötete Pulitzer-díjat kapott. Állítólag a legnépszerűbb művei közé tartozik, de én egyébként is azonnal rokonszenvet éreztem a nyúl-címek miatt, (a magyar címek nagyon tetszenek) és már régóta szerettem volna belekezdeni az olvasásába. Sajnos az első kötetet nem volt túl könnyű beszerezni, mert a boltok már kifogytak a készletekből.
A Nyúlcipő főhőse a huszonhat éves Harry Angstrom, aki diákkorában jó kosaras volt, és Nyúlnak hívják, mert magas, langaléta termetű és a felső ajka kissé felhúzódó, makacsságot tükröz, mint a nyúlé. Feleségével és kisfiával él. Nagyon fiatalon, 21 évesen házasodott és mintha máris megöregedett volna, olyan távolinak tűnik a fiatalsága, egyre boldogtalanabb. Felesége naphosszat csak tévét néz és alkoholista, bár ez ebben az időszakban (ötvenes évek Amerikája) nem volt kirívó. Nyúl nem bírja tovább ezt az elrontott életet élni, és egy napon futásnak ered, el mindentől, a felesége és a családja elől.
A menekülés beláthatatlan tragédiához vezet, de addig is főleg lelki síkon játszódik a történet. Nyúl és környezete feszült ellentétben áll egymással, bár a férfi egyszerűen természetesnek érzi, hogy el kell hagynia rosszat, de senki más nem osztozik a nézetével. Mindenki igyekszik visszaterelni a feleségéhez, még a város tiszteletese is. Sajnos a sors sem akar Nyúl oldalára állni, rá kell jönnünk, hogy a világot a véletlenek uralják, vagy maga a társadalom ereje, ami ellen tehetetlenek vagyunk. A boldogság rövid ideig tart, gyerekkorban, amikor azt hisszük bármi megtörténhet, amikor a tehetségeseknek lehet egy kis sikerélményük, és aztán a szerelemben, de az is hamarosan elmúlik, az élet meg csak robog a maga útján, kormányozhatatlanul.
A történet igaz a mai - 50 évvel fiatalabb- világra is, bár talán már nem botránkozunk meg egy váláson, igazából a lényeg az, hogy előre megírt forgatókönyvek szerint élünk mi is, ha kilógunk a sorból szépen visszatologatnak a többiek. A másik dolog, ami miatt szimpatizálok Nyúllal, mert annyira bizonytalan, és a kötet vége felé egyre döntésképtelenebb. Szerettem volna határozottabbnak látni, igazából azt kívántam, hogy végleg hagyja el az alkoholista Janice-t, de megértem a gyengeségét, mert olyan erőkkel találta szembe magát, amelyekkel szemben tehetetlenek vagyunk.
