nyuszisz blogja

Florida, a Paradicsom (Stranger Than Paradise)

Jim Jarmuscht minden bizonnyal erősen foglalkoztatja saját népének lelkivilága. Amerikai lévén, igen nagy szerencséje van, hiszen a rendkívül változatos mintát tekintve, van mit vizsgálnia.

A Permanens vakáció Allie Parkere céltalan, és nyugtalan, örökös válaszokat kereső életében egy gyógyírt talált, a folyamatos utazást, az idegen országokat. Hasonlóképpen a Florida, a Paradicsom hősei is hazájuktól távol keresik (?) a földi boldogságot, s talán a véletlennek köszönhetően a három szereplőből kettő hazánkból származik, elmondhatjuk tehát, hogy valamennyire mi magyarok is górcső alá kerülhettünk egy független amerikai film erejéig. Mégpedig az egyik legjobb indie-filmben.

A két magyar Willie, azaz Béla (John Lurie) és Éva (Bálint Eszter) és Eddie (Richard Edson) a harmadik amerikai fiatal élete céltalanságában igen hasonlít Allie Parkeréhez. Életkörülményeik is tökéletes azonosságot mutatnak és történetük kezdete is ugyanahhoz a városhoz köthető. Lényeges különbség közöttük egyfajta öntudat, és kultúra iránti igény, mely Parkerben egészen jelen lévőnek mondható, hiszen helyét keresve igyekszik múltjával, jelenével elhelyezni magát a társadalomban, vagy azon kívül és elképzelt jövőjével szembenézve próbál túlélni. A magyar srácok életét azonban csak a lehető legjobban lecsupaszított túlélés vezérli, mindenfajta lelki igény nélkül, illetve az élet szépségeire való igény máshogyan jelenik meg a Floridáról való álmodozásban. Rokonságot mutatnak a Szezon fiataljaival, akik könnyű munkáról, könnyen szerezhető pénzről álmodoznak, a Balatonnál, majd Budapesten, de a helyszínre kerülve a valóság mindig igen messzinek tűnik az álmaikban látottaknál. Bár az álmok nem elérhetetlenek,a kudarc igazi oka cselekvőképtelenségük. A lehetőségek országában Éva és Béla csak a koszos lakás kis tévéjét bámulják, pénzt ló- és kutyaversenyből meg kártyán szereznek, esetleg lopással szereznek élelmet. Majd Éva dolgozik egy keveset, míg egyszer a három fiatal elindul megkeresni a földi Paradicsomot, Floridát, ahol süt a nap, bikinis lányokat látni mindenhol. Majd megint a Szezonnal vonhatunk egy párhuzamot, hiszen hamarosan hőseink ismét a négy fal között találják magukat, tengerpart ide, vagy oda, folytatódik a tévézés és a szerencsejáték.

Az első mondatban úgy írtam Jarmuscht az amerikaiak lelkivilága foglalkoztatja, de igazából ennek is egy különös rétege az, melyet filmjeiben felfedezhetünk, mégpedig a semmiben sem hívő, cél nélküli úton járó egyének, akik nem képesek a társadalomba beilleszkedni. Valójában ezért is tetszenek annyira ezek a filmek, mert nem tudom megérteni, miért történik ez az emberekkel és miért van így mondjuk velem is, miért nem tudom sem közel sem távol elképzelni magam az időben és miért érzem úgy, hogy az életnek a végessége miatt nincs sok értelme, a szellemiség meg olyan törékeny dolognak tűnik, örök bizonytalanságban hagyva fennmaradását. Mintha alapvetően háromféle ember létezne, egyik mintha a testét próbálná fenntartani, a másik meg a lelkét, és ez utóbbi ebben a természetében nagyon szerencsétlenül járt, míg a harmadik a Stranger than Paradise két magyar esete is, akik nem akarnak semmit maguk után hagyni és néha úgy tűnik ez utóbbi nem is harmadik eset, csak a második kiábrándult fajtája.

Internátus (El Internado) - 2. évad

A második évadot rögtön elkezdtem nézni az első után, abban a reményben, hátha kiderül végre valami.

De aztán, amikor kiderült valami, akkor még több kérdés merült fel. Utánanéztem és az imdb szerint 5 évada van. Erre nem számítottam, ez már talán túl sok és nagyon bosszantó, hogy nem bírták beleírni és lezárni a rejtélyeket két évadban. Talán megtehették volna, ehelyett szépen elszappanosították szinte az egész történetet.

Túlbonyolított személyiségek nincsenek a történetben, bár egy-két szereplő tekintetében felfedezhető némi jellemfejlődés. A színészek számomra ismeretlenek. A kedvencem a szakács, aki nem az, mint akinek mutatja magát. A legirritálóbb szereplő pedig a vénasszony, szerencsére nem játszik minden részben.

A titokzatos katakombák mellé került egy Quasimodo-történet, meg eltitkolt családi dolgok nagyobb mennyiségben, és kezdenek nem gondolkodni a szereplők (mint a Harper's Islandben egy évad kell, hogy rájöjjenek valami totálisan nyilvánvalóra).  A thrillerbe beleszőtték a Hieronymus Bosch egyik festményét, először nem értettem hogy jön ide, de azt hiszem ez egy külön szál, mely az épülethez kapcsolódik. A youtube-on belenéztem egy ötödik évados promóba, ott már nácik is vannak, szóval mi  minden lesz még itt azt el se tudjuk képzelni :P

Internátus (El Internado) - 1. évad

Mindössze egy rövid bejegyzést írok, mert nézném a második évadot, de mégis legyen valami nyoma, hogy láttam az elsőt :)

Semmi spoiler, csak néhány általánosság.

Szóval, amikor elkezdtem nézni, elég félelmetes volt, besötétedett és nem bírtam tovább nézni, annyira féltem! De lassan kezdek hozzászokni, és egyébként nem olyan rettenetes, csak én vagyok érzékeny. Rendszerint  nem egy idegnyugtató jelenetnél vágják el az epizódokat, tehát én automatikusan indítottam a következőt :) Nincs túl sok réssz, az első évad mindössze 6, de meglehetősen hosszúak, mint egy film, tehát a két évadot nem nagyon lehet lenyomni egy hétvége alatt, esetleg ha nem csinál semmi mást valaki. A második évad nyolc részes.

A másik dolog, amiről talán fontos beszélni, az a sorozatra jellemző latin temperamentum, mert hiszen spanyol. Ettől egy kicsit szappanopera jellege van az egésznek, de szerencsére nem üvöltöznek azért (olyan nagyon). A szappanhoz fűződik még (szerintem) néhány romantikus szál a történetből, az intrikák és egyebek, de úgy érzem ez majd a második évadban fog igazán felerősödni.

Nagyon félreeső helyen játszódik a sorozat, tehát városnézésre egyáltalán nincs lehetőség. Az erdő mélyén van egy iskola, és nem messze a tó, az erdő alatt pedig (erre adjanak választ, hogy minek?) bonyolult katakombarendszer van. A különös helyen pedig rengeteg felfedésre váró titok lappang.

Permanens vakáció (Permanent Vacation)

Zsúfoltság, emberek lassan áramló tömege és kihalt városrész váltakozik a főcímben. New York. Zene szól, a távolból hallatszanak a harangok. Egy fiú tűnik fel a kihalt utcás jelenetben, s akkor már lehet sejteni: ő nem tartozik a tömeghez. Allie Parker  (Chris Parker) története kezdődik, saját elbeszélésében és vele, arról, hogyan áll össze a "sok kicsi pont egyetlen képpé".  

Allie Parker életének minden percében tetten érhető a reménytelenség. Egy lepusztult lakásban él, ahol nincsenek bútorok, egyetlen öröme talán a lemezjátszó, a belőle áramló zene, mely talán az egyedüli, ami képes megnyitni őt. Egyébként a barátnője sem képes közel férkőzni hozzá. Egy erős érzés keríti hatalmába, megkeresni a romos házat, ahol született és anyját az elmegyógyintézetben, megkeresni azokat a pontokat, amik az élethez kötik, megkeresni az utat, ami elviselhetővé teszi számára az életet. Útközben furcsa emberekkel találkozik.

Jarmusch első alkotása a Permanens vakáció nagyon emlékeztet Bresson filmjére a Talán az ördögre. Hasonló depressziós alkatot mutat be, egy fiút, aki nem vágyakozik olyan dolgokra, mint a letelepedés, állás, lakás és az adó, de különbözik is a francia a fiútól, nem keres értelmet olyan dolgokban, mint a vallás, a politika, a tudomány. Igazából tényleg nem akar mást, mint valamit ami az élethez köti, ami részévé teszi a társadalomnak, vagy egy kis szenvedélyt keres, egy kis lelkesedést., vagy magát az akaratot, mert talán motivációja sincs, csak érzi, hogy ami van az nem jó.  És közben vágyik a különlegességre is. Egy kicsit még emlékezetet Tarkovszkij Stalkerére is a romos háznál készült jelenet, meg a kamera hangja, melyet gyakran hallani a filmben. Ez is egy road movie, csak itt hősünk gyalog jár és néha táncol.

Nagyon nyomasztó film, csak egyetlen vicces jelenet van benne, de az is inkább gonosz. Végig testet ölt az unalom, meg lehet érinteni, és a nyomor is jelen van, mégis esztétikus  képeket látunk.

A vége igazán szomorú. Allie elhajózik New Yorkból, látjuk távolodni a várost és szól az elvágyódásról szóló zene, hívogatnak a harangok, és ez az egész annyira túlvilági, semmibe tartó út, rosszabb, mint a tarkólövés, ez a halálig tartó nihil.

Írva gondolkodás

Úgy volt, hogy elkezdtem Kaurismäki - finn rendező - filmjeit nézni, már az ötödiken vagyok túl, de közben megjött a kedvem Jarmuschhoz is, akinek két kedvenc filmemet is köszönhetem, de még nem láttam minden munkáját. Nem is tudom, be lehet-e mind szerezni, de amit be tudok, igyekszem megnézni. E két rendezőre szeretnék összpontosítani. Még nem tudom, mikor jöjjön a rendezőkről szóló összefoglaló, nincs elég tapasztalatom.

Ma ugyan nem volt időm filmet nézni, de utánanéztem, milyen műveik vannak, amiket még nem ismerek. Néhány oldalon átnéztem az életrajzaikat (nem találtam túl sok mindent) - és és felháborító, miket írnak írnak össze a kritikusok :), szóval, az első az estben, Bill Murrayről:

"Amerika általános szellemi és lelki állapotával kapcsolatban sok minden ad aggodalomra okot, viszont, hogy nem veszett el minden remény, annak számomra egyik fontos bizonyítéka Bill Murray maga. A világ egyik legeslegrondább arcú embere, aki egyre csak pompás filmek főszerepeiben tűnik fel és ebben a külcsín mániás világban nézők millióit varázsolja el!"

Aztán a film.hun, Tom Waitsről:

"A madárijesztőhöz hasonlatos küllemű katasztrófatrubadúr korábban is kacérkodott a színjátszással (pl. Francis Ford Coppola a Kívülállókban, illetve a Rablóhalban is játszatta kicsinyt, valószínű, hogy nem a szépsége okán, merthogy az nemigen vagyon neki), de Jarmusch nagy merészen nem holmi supporting actor-ként, hanem legfőbb főszereplőként vette lajstromba, egyenest a stáblista élére emelte." 

Szép mondatok, de igazából, a két művésznél keresve se találhatnánk jóképűbbeket és sármosabbakat, főleg ebből a korosztályból, meg egyébként is.

Közellenségek (Public Enemies)

Christian Bale üldözi Johnny Deppet, aki egy bankrabló és nagyon ügyes, ha elkapják, megszökik.

Nem tetszett, csak a vége, és azt nem volt könnyű kivárni.

A színészekkel nem volt gondom, magával a történettel és a film egyéb részeivel volt a gond. Eszembe jutott a Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford c. film, melyet még tavaly láttam. Hasonlóan vontatott, lassan kibontott történet volt, de ott minden mást olyan szépen elkészítettek, hogy szeretni tudtam. Ezt nem.

A három főszereplő színészt (Johnny Depp, Christian Bale, Marion Cotillard) kedvelem, főleg Bale-t, mert értékelem a minimális arcjátékát. Jó lenne, ha ismét visszatérne régi szokásához, hogy jobb filmekben vállal szerepet. Ez lehet a menedzsere hibája, vagy az, hogy nem találta meg a maga rendezőjét. Szeretném látni végre egy Jarmusch-filmben.

Underworld

A 2003-ban készült vámpíros filmet már mindenki ismeri, hiszen azóta nem csak két további résszel bővült, hanem egy kis büszkeséggel tölthet el bennünket a tudat, hogy hazánkban forgatták és magyarok is gazdagították a szereplőgárdát. Így részletes elemzésbe nem is bonyolódnék.

A film helyszíne.., azt hiszem Budapest, de nem vagyok benne biztos, mert nem emlékszem, hogy említették volna. Volt viszont Lakatos József utca. A kor? Nos, az is megállapíthatatlan, de lehet, csak elkerülte a figyelmem. A szórakoztató vámpírfilmek egyik sajátja az ódon hangulat, homály, sötét palást régimódi kosztümök. Ezt aztán tovább fejlesztették mindenféle bőrruhákkal, s az egyveleget gótikusnak nevezik. Számomra a gótikus mást jelent, én ezt szado-mazo stílusnak hívom és nem látok benne semmi arisztokratikus és nemes jelleget.

Hősnőnk, a vámpírlány, Selene (Kate Beckinsale) egy Viktor nevű személyről ábrándozik, aki már nincs köztünk. Eleinte azt hittem, ő már nem él, de itt ez egészen mást jelent (spoiler): a vámpírok kiszárítva alszanak száz meg száz éveket, és vérrel lehet őket felébreszteni. Így Viktort is felébreszti Selene és kiderül, nem a szerelme, mint hittem, hanem egy idős vámpírról van szó. Mindenesetre az volt a legemlékezetesebb jelenet, amikor felébedt és elszáradt ereit telepumpálták vérrel.

Ha már Magyarország, a nevek nem tetszettek a filmben. Az egyik főhős, ugye a magyar Májkl Corvin (Scott Speedman), ami így nem hangzik magyarosan, inkább amerikai-latin egyveleg, de legalább eszünkbe jut Mátyás király és ez is valami, szóval lehett volna Mihály is. Bár, ez egy elképzelt világ, és talán így is jó. A rendőrök tetszettek :)

Egyébként örültem Scott Speedman felbukkanásának a filmben, mivel ő a Felicity egyik főszereplője és más filmben nem nagyon láttam. Aztán itt volt Wentworth Miller, A szökésből, és Sophia Myles a Moonlightból.

Összefoglalva a történet nem volt rossz, és a kivitelezésen is sokat fáradtak. Az igaz, hogy a jemezek lehettek volna sokkal, de sokkal stílusosabbak (talán egy fél fokkal jobb a Val Hensingnél, ami még giccsesebb). A vérfarkasok se voltak szépek, de a csúcs mindenképpen a hibrid, amiből szerencsére ezidáig egy képződött, az eredmény: ronda. Jó hír, hogy szaporodni nem igen fog ez a típus, hiszen ehhez igen ritka vérvonal szükséges. Az utolsó képsorok némi aggodalomra adnak azonban okot, hiszen egy újabb vámpír szabadul el (feltehetően a következő részben), akiről nem tudjuk, ki és mi válik a farkasvér hatására.

Keserű méz (Bitter Moon)

Személyesnek  mondható film, valójában Polanski Pascal Bruckner regénye alapján készítette, szándéka, hogy a nő és a férfi közötti lehetséges kapcsolatok természetét elemezze.

Két, egymással szöges ellentétben álló, házaspár típusát mutatja be a film. Az első, Fiona (Kristin Scott Thomas) és Nigel (Hugh Grant), a tipikus brit házaspár sztereotípiáját képviselik szinte szenvedélymentesnek bemutatott életükkel, a hetedik éve tartó házasságukkal és az életükben legalább egyszeri indiai utazásukkal. Az Indiába tartó hajón ismerkednek meg a másik párral, Mimivel (Emmanuelle Seigner) és Oscarral (Peter Coyote). Oscar egy alkalommal beszédbe elegyedik Nigellel, s aztán az idősebb férfi elkezdi elmesélni Mimivel való kapcsolatának történetét, mindezt igen bizalmas részletességgel. Ettől kezdve két szálon futnak az események a filmben, egyrészt van a jelen idő a hajón, és az elbeszélés a múltban. A férfi elbeszéléséből ismerhetjük meg a házasság, a szerelem másik típusát.

Mimi és Oscar szerelme nagyon szenvedélyesen indul, majd egy idő után kezd eltolódni a perverzió irányába, s az élvezet maradéktalan kiaknázása után kihűlni látszik. A férfi úgy gondolja, a csúcson kell abbahagyniuk, s amikor már nem érzett különösebb vonzódást, a szakítást kezdeményezte. A lány  könyörgésére a párkapcsolat látszata továbbra is megmarad, de természete egészen más irányt vesz. A férfiből kegyetlen rabszolgatartó, a lányból megalázott rabszolga válik. Végül, amikor Oscar ebbe is beleun, Mimit felteszi egy repülőre és otthagyja. A sors nem hagyja büntetlenül a tettét, s valamennyi idő elteltével, a történet folytatódik, Mimi visszatér, a kapcsolat folytatódik, de most a férfié a megalázott szerep.

Kezdetben a szenvedélyes szerelem igen irigylésre méltónak tűnik és persze Nigelen, mint hallgatótárson keresztül is ránk irányul egy kicsi, abból a zavarból, amit a történetet hallgatva érez.

Később, amikor a Mimit megalázó korszak következik, talán elgondolkodunk, meddig lehet ezen a téren még elmenni, mennyit bír elviselni ez a lány. Természetesen egyértelmű, nemcsak Oscar, hanem a lány hibája is az egész szituáció. Engem mégis a hatalmába kerített a gyanakvás, hogy ez már túlzás. Aztán, amikor sok idő elteltével a beteg Oscarhoz visszatér, már nagyon nehéz volt azonosulni az egésszel. Nyilván tervezett valamilyen bosszút, de már el kellett volna telnie annyi időnek, hogy ne ilyen drasztikusan tegye. Hiszen a lány megbénította a férfit, s itt még az is furcsa, hogy ennek nem volt különösebb következménye, pedig ez nekem bűncselekménynek tűnt. A bosszú pedig itt még nem áll meg.

Végső konklúziót nehéz mondani, valójában párkapcsolatokról lévén szó, ilyesmiről ne is beszéljünk. Bennem nem keltett rokonszenvet egyik típus sem, már, ha a szereplőktől eltekintünk és csak az eseteket vizsgáljuk, és ezért igazán tetszett a film. Nem azt mutatja be, hogy kétféle szerelem van a szenvedélyes és a langyos, hanem ezt a két végletet, s mivel egészen érezhetők a bennük rejlő veszélyek, hibák, felsejlik egy lehetséges harmadik megoldás lehetősége.

A hétfőt mindenki utálja, pedig tök jó. Ilyenkor ismét kezdhetjük elölről a végtelen rabszolgamunkát. Bár, még a hét elején vagyunk és logikusnak tűnne hosszúnak látni az egészet, inkább káoszként magasodik ránk, pedig még öt teljes napunk van a kötelességek véghezviteléhez. Nagyszerű. Most már csak 4.

--------

Ellensúlyozandó. Ez a szám mindig fel tud vidítani, ezért szerintem a Kaukázus egyik legjobb száma, talán azért, mert annyira rossz, hogy csak ínyenceknek való, talán azért, mert zseniális - nehéz lenne megmondani. Csak azért nem szerepelt eddig a blogban, mert nem találtam a videó megosztón; nemrég tölötte fel valaki, már majdnem alig tudtam megjeleníteni, mert most meg a blog.hu nem működik, persze úgysincs időm posztolni, de megpróbálom- 

Lost - 5. évad énblogolva, spoilerek nélkül 

5 éve nézzük a Lostot, s valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, akinek teljesen beleolvadt az életébe a sorozat különös világa, és kérdései. Jövő ilyenkor pedig, úgy tudjuk végre mindenre választ kapunk. Sajnos számomra nem lesz öröm ez az esemény, nem lehet élet a Lost után :)

De térjünk rá az évad fő kérdésére: vátoztathatunk-e a múlton? Gondolom mindannyian csalódottak vagyunk egy kicsit, hogy erre nem kaptuk meg a választ (csak egy kicsit). Sokat jelenthet öt évet visszaugrani az időben, még ha attól is függ, kinek, melyik szakaszában van ez az öt év. Még tisztán emlékszem, amikor az első részt láttuk, és akkor én még hallgató voltam, távolról sem blogoltam, ez volt az első sorozat amelyiknek utánanéztem a neten. Volt egy oldal is, ahol sokan találgatták, mi lesz ennek az egésznek az értelme. Az egyik legismertebb teória a nanorobotos verzió volt, talán emlékeztek, mennyire valószínű is volt az, most meg már mennyire nem.

Aztán, mennyiféle lehetőség volt az életemben, pl. volt az egyetem után egy másik álláslehetőségem, de nem fogadtam el, na és most ott egy ismerősöm dolgozik, s ha akkor nem úgy döntöttem volna, az ő élete sem úgy alakul, ahogyan, és az enyém sem; és mi minden fog még történni az életemben velem, nem tudom. Még egy évad Lostot kapunk, ez biztos.

Mindesetre, kezd kialakulni egy kép bennem a sorozat értelméről, a bevezető után talán eljutok oda, hogy el tudjam magyarázni. Az életünk különböző szakaszaiban máshogy állunk a világhoz. Míg fiatalok vagyunk hajlamosak vagyunk hinni a tudományban és magában az emberben, mert a lehetőségek végtelennek tűnnek, a technika pedig elkápráztat. Akiknek pedig önbizalma van, akár magában is bízhat. Nálam tapasztaltabbak, pedig azt mondják: ez meg fog változni. Igaz, nem biztos, hogy mindenki életében lesz ilyen törés, és talán az is lehet, hogy csak átmenetileg tart, de biztosan vannak helyzetek, amikor úgy tűnik az istenek játékai vagyunk, akárhogyan is küzdünk, senkik vagyunk. Az sem véletlen, hogy hőseink eredendően rossz emberi tulajdonságokkal vannak felruházva, tele múltbéli hibákkal, gyűlölködéssel, a saját akaratuk megvalósítása a fontos a szigeten is. A csalóka látszat arra enged következtetni, hogy egy bomba felrobbantásával megoldódik minden probléma. De kinek a problémája? Kinek a problémáit vagyunk hivatottak megoldani?

Fringe - 1. évad -1, semmi spoiler, csak összefoglalás

Még tavaly kaptuk a hírt, hogy J.J. Abrams valami egészen új munkával készül a futó Lost mellett, s ez nem volt más, mint a Fringe, amely - a cím is utal rá - egyenesen a tudományok szegélyére kalauzol minket. Mondanom sem kell, hogy az olyan sorozatrajongók, mint én, mennyire vártuk és sokat reméltünk a dologtól.

Aztán jött a kiszivárgó pilot, majd az ősz és néhány rész, a történet pedig lassan kialakult. Egy ismeretlen terroristaszervezet által fenyegetett világ, különös, és változatosan fantasztikus biológiai fegyvereivel. A technológia hatalmas fejlődésnek indult valahol, valamikor a közelmúltban, de rendkívüli titokban, és olyan elképesztő eredményeket produkálva, melyeket az átlagemberek felfogni se lennének képesek. A mintegy harminc éve szunnyadó titkok most lassan felszínre bukkannak, itt-ott aktiválódik egy fegyver, valaki embereken kísérletezik, valaki állatokon, valaki egy egészen új fajt hoz létre. A titkos szervezettel szemben áll az FBI, és a mi Olivia ügynökünk (Anna Torv), a kezdeti zöldfülűségét lassan kinőve, egyre merészebb dolgokra látjuk vállalkozni. A merészebb tt gyakran józanul azt jelenti eszteleség, ugyanis nem egyszer a tudat mélyére kell hatolnia az igazságért, pár megható és drámai jelenettel ajándékozva meg minket. Segítőtársai az őrült professzor (John Noble) és fia (Joshua Jackson) a sorozat tréfamesterei oldják bennünk a feszültséget, ha van, ha meg nincs, akkor is.

Lehetett volna, mondjuk egy újabb Lost is ebből, a jól ismert képlet adott, a sablonelemek is illeszkednek, mégis hiányzik valami. Az összetartó erő, valami cél, vagy az a nézőknek fokozatosan feltáródó ismeret, ami a Lostban megvan. Inkább a korábbi sorozattípusokhoz nyúl vissza Abrams, egy rész, egy lezárt ügy, melyet össze tudunk ugyan kötni elméletben, de gyakorlatilag nem válik be. Az Aliasban ezt sokkal rafináltabb megoldásban kaptuk, ott valahogy sosem oldódtak meg a kérdések a rész végére, ez rászoktatott minket, hogy a következő epizódot még nagyobb kíváncsisággal várjuk. Itt ilyesmiről szó sincs, legfeljebb furdalhatja egy kicsit az oldalunkat, hogy vajon milyen őrültséget találnak már megint ki a jövő hétre. Csakogy a következő héten már nem érezzük a motívációt. Így aztán nálam is ki-kimaradtak hetek, úgy hogy nem hiányoltam az egészet.

Az évadra tekintve a pilot egészen jól sikeredett, majd gyorsan leült az egész. Néhány rész után támad csak fel a történet, amikor Scott ügynök ismét felbukkant, majd a teleportálás lehetősége (nagyon Aliasra emlékeztető elemekkel), számomra ezek voltak a legszebb epizódok. Majd egy karácsonyi szünet következett és nemrég kaptunk egy erős visszatérést. Sajnos ez csak egy részig tartott, mert három gyenge követte, míg végre eljutottunk az évadzáróig. 

Ja, nem, még lesz egy rész :P

Na, most ott tartunk, hogy a végére persze beletettek mindenféle kérdést meg izgalmat, így naná, hogy várni kell a második évadot. Volt pár poén, ami nagyon tetszett, főleg a Star Trekre való utalás, szerintem egyben bocsánatkérés, vagy ilyesmi, mivel láthatóan a film munkái mellett elhanyagolódott a sorozat. Jövőre talán jobban fog menni ez az egész, az alkotók nem vesztették el a lelkesdésüket, ezt bizonyítja a következő évad terve.

Fringe 1x 16-17 

E két rész akár jellemezhetné az egész évadot is. Nagyjából.

A 16-os azt a típust képviseli, amit nem szeretek a sorozatban, töltelék, amin át kell esni, hogy a következő, fontosabb részhez jussunk. Persze nincs itt szó különösebb dolgokról, hiszen hazudnék, ha azt mondanám, nem izgultam végig a különleges hibridről szóló részt. Nagyonis sokkolt, meg sokszor nem is mertem a képernyőre nézni, úgy féltem. Már az elejétől, még a majmok visításától is felugrottam, na és aztán most fordult elő talán először, hogy az egyik főszereplőért aggódhattunk. Ami hiányzott: a lényeg, a részek közötti összefüggés hiánya mondjuk így nem igaz, mert volt, csak valahogy nem jutottunk egyik lépésről a másodikhoz.

Ugorjunk is tehát a 17-es hez. Spoileresen.

Olivia álmait különös erők veszik uralmuk alá, minden egyes álom egy gyilkosság, mely reggelre teljesül.

Két ember, Olivia és Nick tökéletes egymásra hangolódásáról van szó, melynek okai a gyerekkorukban törént kísérletezésre, a kortexifanra vezethető vissza. Nick érzései úgy terjednek át más emberekre, mint valami vírus. Ez nem is lenne gond, de történetesen ő lenne, talán a világ legdepressziósabb embere. Gyűlöli saját magát és ez az érzés jut minden körülötte levő embernek.

Igazából több ellentmondás is van itt, de hát mindig is volt, nem is részletezem. A sztori haladt előre és a múltbéli sötétéség is kezd világosodni, bár már tudhattuk régóta: a professzor mindenben benne volt, amiben nem, abban is. Mégis meglepett, hogy Olivia múltjához is köze van, ezt nem feltételeztem volna róla, s hogy milyen sokmindent titkolhat, csak most tudatosult.

Desmondnak köszönhetően megtudtam, hogy a kopasz emberke mindig feltűnik itt-ott az epizódokban. A vidót talán már már mindenki láthatta a múltheti poszt alatt, erről van szó:

Ebben a részben, már nem kerülte el a figyelmemet a megjelenése. Kíváncsi vagyok, mit akarnak ebből kihozni az írók, vagy ez csak egy ilyen kis poén, azon túl, hogy a megfigyelő természetesen mindenhol ott van, ahol történik valami?

Harper's Island 2x 02-3

Igazából meg kell valljam annyira nem kiemelkedő a sorozat, hogy hétről-hétre írhatnék róla bejegyzést, így a második részt is ide kötöttem, bár már egy hete néztem meg. A második epizódban több halál is volt, most meg majdnem azt hittem egy sem lesz.

Ezeket a hullákat nem nagyon találják meg, (ugye egy kivételével, meg most a legújabbat sem biztos, hogy hamar megtalálják) tehát akkor tényleg úgy lehet, hogy a gyilkosunk eltűnteti őket. Érdekes még emellett, hogy sem a hídon eltűnt férfit, sem a kutyás hölgyet nem nagyon hiányolják, semmi keresés, meg ilyesmi.

Az após nekem már a múlt héten gyanús volt, de most elvetettem magamban ezt a dolgot, mivel ilyen megvesztegetős korrupt embernek mutatták be, szerintem ennyit tud ő, de gyilkos az azért mégsem lehet. Hunterről eddig sem gondoltam, hogy esélyes, de most aztán már valóban nem.

A tetovált srác sem, bár szerintem érdekes szereplő, sajnos azt hiszem nem sokáig fogja húzni, mivel a párja már kiesett, gondolom ő is ki fog (vagy mégsem :)

Az angol srác is szimpatikus, remélem őt még sokáig a csapatban tartják, sőt estleg túlélő is lehetne, viszont az irigyeinek nem jósolok nagy jövőt.

A mézes pakolást kipróbálnám, (tollak nélkül).

Elliot Smith

A blogírás jó alkalom arra, hogy kicsit jobban megismerjem a zenészeket, akiket hallgatok. Ha írok valakiről, legalább rákeresek, mi is történt vele az életében, erre egyébként lusta volnék. Ilyen pl. Elliot Smith, akiről sajnos nem sokat tudtam, azonkívül, hogy milyen albumai vannak, a világ pedig talán arról ismerheti leginkább, hogy a Good Will Hunting zenéjéért oscarra jelölték. De ki gondolná egyébként, hogy Elliot Smith Either/Or albuma Kierkegaard műve után kapta a címét? Pedig talán egész élete utal erre.

Elliot Smith a tragikus sorsú zenészek közé tartozik, életében depresszióval, alkohol- és drogfüggéssel küzdött, és az albumai alapján egy csendes, visszahúzódó embernek gondolom. Előadásmódjáról az írják: suttogó, annyira súlytalan, mint a pókháló. 5 éve öngyilkos lett, a fürdőszobában szíven szúrta magát (ez elég bizarr, állítólag az öngyilkosság máig kérdéses maradt - "Akaszd fel magad, meg fogod bánni; ne akaszd fel magad, azt is meg fogod bánni; akaszd fel magad vagy ne akaszd fel magad, mindkettőt meg fogod bánni; vagy felakasztod magad, vagy nem, mindkettőt meg fogod bánni. Ez, uraim, minden életbölcsesség foglalata" - vajon gondolt erre?).

1969-ben született, Steven Smith néven,  Omaha-ban (Nebraska). Anyja zenetanár, apja egyetemista volt ekkor (később pszichiáter lett), rövidesen elváltak. Anyjával Texasban élt tovább, ennek emlékét a felkarjára tetovált térképen őrizte. Nagy hatással volt rá mostohaapjával, Charlie Welch-sel való kapcsolata, melyet dalaiban is emleget ("Charlie hétről hétre megvert..."). Családja révén kapcsolatba került a keresztény vallással, de követni nem követte, jobban érdekelte a szellemiség saját elméjében alkotott verziója.

Kilenc évesen kezdett zongorázni, első gitárját pedig tíz évesen kapta. 14 éves volt, Néhány évvel később Portlandbe költözött, apjához, és ott élte élete jelentős részét. Ekkor kezdett el gyógyszereken élni, és kipróbálta az alkoholt, de a zenével tovább foglalkozott, használni kezdte az Elliot álnevet (az utca neve volt ez, ahol lakott, de több más álneve is volt).

Az egyetemen filozófiából és politológiából szerzett diplomát.

A dán filozófus művének nyomán készített Either/Or című albumában (melyet a legjobbnak tartanak) énekel gyógyszerfüggéséről, a kétségbeeséséről, meglehetősen sötét hangulatú album ez, abból az időszakból, melyben a művész már visszafordíthatatlanul tragikus útján haladt.

Kedvenceim tőle:

Elliot Smith - Between The Bars

(Az Either/Or albumról)

Elliot Smith - Waltz #2

(Az XO albumról)

Indiana Jones és a kristálykoponya királysága (Indiana Jones and the Kingdom of the Crystal Skull)

Végre sort kerítettem erre is :)

Olyan érdekesen indult ez a film, még csodálkoztam is, miért húzták le olyan sokan, amikor ez jó! Feltűnt Indy fia (Shia LaBeouf), akiről már tudtam, hogy az, ahogy gondolom mindenki jó előre, mert ez elég nyilvánvaló volt régebben is, úgy emlékszem, nem volt poén. Harrison Ford és Shia bizonyos szögből még hasonlítanak is egymásra (talán Harrison Ford nem volt ilyen aranyos fiatalon), de egyébként is jó ötlet volt az ifjabb generációt bevonni a történetbe. Kicsit vicces volt, hogy ifjabb Indy néhol ügyetlenebbnek volt beállítva, mint a nyolcvan éves :)

A poénok is jöttek, mint korábban, a már hagyományosnak nevezhető autós üldözés (azt hiszem a korábbi részekben is jellegzetes jeleneteknek számítottak) nagyon tetszett a dzsungelben, emellett már csak a majmos-tarzanos jelenet volt viccesebb, de volt még több más is. Hogy rosszat is említsek Marion és Indy civakodása az idegeimre ment, az ilyeneket sem az életben, sem a filmekben nem bírom.

A történet nem volt bonyolult, de az igazat megvallva egy kicsit elgondolkodtam, amikor a konkvisztádorokról, meg a másik professzorról volt szó, hogy ki, miért vitte oda-vissza azt a koponyát, de nagyjából összeállt - lényegében csak az esett ki, hogy miért is nem volt a helyén, de mindegy :) A lényeg, hogy mindez különösebben nem zavart, egyedül onnantól kezdve jött a csalódás, amikor kiderült, hogy itt ufók is vannak. Lehet, hogy a forgatókönyvet Däniken írta, vagy tőle lopták, gáz volt az egész, mintha ma akarnák eladni a A harmadik típusú találkozásokat, kicsit idejétmúlt, és nagyon nevetséges. (Egyébként jó lett volna). Mekkora archeológusok lehetnek ezek a földönkívüliek?: a végén jól összeromboltak mindent (tiszta deja vu-érzés, mindig így végződik, sőt már a Nemzet aranya is). A hidrogénbombás jelenet is ismerős valahonnan, csak tudnám honnan?

Cate Blanchett-et már nagyon sok jó filmben láttam. Nem mondom nem volt rossz az ukrán akcentusa, de lehetett érezni az erőlködést. Vajon miért nem szerződtették mondjuk Olga Kurylenkot a szerepre, vagy Milla Jovovicht?

Állítólag lesz folytatás, de az imdb-n nem látom.

John a Twitteren :D

Bright Eyes - Four Winds

Állítólag csodagyerek volt, már felnőtt. Nem nagyon ismertem, de az utóbbi hetekben sokat hallgatom Cassadaga-t, mióta beszereztem az albumot.

Az első számhoz eddig kevésbé volt hangulatom, de egyébként ez a leghatásosabb, csak bennem elég erős félelmet keltett első hallásra az eleje (Kill or Be Killed, ha valakit érdekel),  a többi vidámabb, többször is meghallgattam, ilyen a Four Winds is, s meglehetősen slágeres hangzású, ezért bemutatónak tökéletes:

Ghost Town

Erről nem tudtam semmit, a címe alapján azt gondoltam olyasmi lesz, mint a Dead Like Me, csak szellemekkel. De aztán rájöttem, hogy ez egy romantikus komédia, ami a szellemek miatt egy kicsit más, mint a hagyományos.

A főcímnél majnem elszaladtam, mert egy fogorvosi rendelőt mutattak és szépen sorra veszik a kínzóeszközöket és hallani, hogy fúrnak. Szerintem ez az, amit senki sem szeret hallgatni.

A fogorvosi rendelő nem véletlen, hősünk ugyanis fogorvos. Bertram Pincus (Ricky Gervais) egy rutinműtéthez altatást kér és néhány percre a klinikai halál állapotába kerül. Ettől kezdve képes látni és kommunikálni a szellemekkel. Kicsit sokan vannak és mind azt akarja, hogy segítsen nekik, egyikük Frank (Greg Kinnear) pedig különösen agresszíven követi és követeli, hogy üssék ki a nyeregből özvegyének (Téa Leoni) vőlegényét. De mert Pincus egy magának való angol, nem hajlandó segíteni, csak amikor látja, milyen csinos a nő.

A történet New Yorkban játszódik, szép város, és engem mindig meg tudnak vele venni, ha sokat mutatják. Aztán meg azok a képek, amikor rohannak a felhők, meg amikor ősszel olyan szép színesek a parkok,  és amikor kezdődik a tél és látni a virágokat a jeget meg a havat együtt: ez mind nagyon szép. De most összességében talán nem illett annyira a filmhez, vagyis nem tudom, talán egy kicsit, mert több mindent belegyúrtak, pl. volt egy kis egyiptomi dolog is, mivel a női főszereplő történész és volt benne múmia is, és tényleg vicces volt, de főleg a szellemek voltak a viccesek, a főszereplő humora nem volt az igazi. Viszont New York-ba egyre jobban vágyom, és tényleg minden évszakban gyönyörű lehet, valójában egy egész évet kellene ott tölteni, hogy megismerhessem, de erre sosem lesz lehetőségem. Hacsak nem ragadok ebben a világban, mint szellem és akkor odarepülnék :) Igazából nem is értem, hogy a film szellemei, miért vágynak a túlvilágra, amikor a Föld is elég jó. Az emberek nem látják őket, de ők egymást igen, tehát nem kell magányosnak lenniük és ugyebár láthatják, hogyan élnek tovább a szeretteik és például némelyik játszhat a mobilján, vagy olvashat, csak sajnos lapozni nem tudnak - ez elég szívás, de biztos lehet alkalmazkodni valamilyen szinten. Én biztos nem vágynék a túlvilágra, szellemnek nem lehet rossz lenni.

Ricky Gervais az eredeti Office sorozatból ismert, így nem találkoztam vele, egyik Office-hoz sem volt még szerencsém, egyelőre nem is kaptam rá kedvet, sem a szitkomok, sem a munkahelyi humor nem érdekel annyira, ebből éppen elég és fárasztó az életben is, úgy gondolom. Itt is ilyen munkahelyi humort hozott, ami fogorvosviccekből állt (nem tudtam, hogy ilyen s van) és elég béna volt, de úgy volt beállítva, hogy ez aranyos.

Ha feltűnik egy filmben Greg Kinnear általában már tudni lehet, mi lesz a sorsa a karakterének. Mondjuk itt az első jelenete olyan, hogy akár a következőkben akár el is felejthetnénk, de persze nem. Egyébként ő az, aki mindig összetöri a női főszereplő szívét, vagy esélye van, vagy valami, de a végén úgyis ő lesz a lúzer és kész. Mondjuk én bírom, a néha gonoszabb szerepei ellenére is.

Összefoglalva ez egy egyszernézhető film, bár egyelőre nem bántom, nem törlöm le, NY miatt sajnálom, talán egyszer-kétszer még belenézek.

Lost 5x08

A Losttal kapcsolatban idén már tényleg nem lehet mást mondani, csak hogy hétről-hétre maximális teljesítményt nyújt.

Most, hogy hőseink kalandjai áthelyeződtek a hetvenes évekbe még arra is van esélyünk, hogy jobban megismerhessük a sziget múltját. Természetesen engem az ókori rész is érdekelne, bár nem biztos, hogy megmagyarázzák a szobrot, felemelő pillanat volt.

Úgy tűnik kedvenc fizikusunk viseli a legnehezebben a történteket, annak ellenére, hogy tudományos munkásságát az időutazásnak szentelte.

Julieten és Sawyeren meglepődtem. Eddig valahogy nem gondoltam arra a lehetőségre, hogy vonzódhatnak egymáshoz.

Jacktől szívesen megkérdezném, miért ezt az öltözéket választotta a szigetre való visszatéréshez. Nagyon jól áll neki, de nem legpraktikusabb. (Bár első alkalommal is ilyesmit viselt és ezért, de kötözködnék :)

Kate nagyon nyúzottnak nézett ki az utolsó jelenetben, és kb. 10 évvel idősebbnek a kelleténél.

Az időutazásra visszatérve, szerintem ez olyan dolog, ami mindenki fantáziáját megmozgatja. Elképzeltem, milyen lenne a hetvenes években élni egy kicsit, amikor még nem léteztem. Szeretem ezt a kort, amiben élek, még ha az életet magát kevésbé is, de jó lenne ugrálni néha az időben, még a nyolcvanas évek is érdekes lenne, látni magam gyerekként, és még korábbra megnézni a felmenőimet, egy kicsit megérteni ezáltal magamat is. Nagyon meg tudom érteni Sylart, miért keresi a múltját (a heroesban).

Mémrém

A Mémrém beindult (az előzmények az érthetőség kedvéért). Paulkemp és Zsolt kérésükre kimaradtak a sorsolásból. Közjegyző nem volt jelen, de az eredmény hivatalos :D

Megmémeltettek:

Alice (Hello Stranger!)

Desmond Wallace

Immortalis

tmichel (Filmdzsungel)

VVega (HPS)

Akik nem nyertek, se dőljenek hátra nyugodtan, ugyanis az öt jelöltemnek is  meg kell jelölnie öt bloggert, hogy terjedjen a (piramis)játék.

Korábbi mémelős posztok, amiket olvastam:

Fruschka

Pimander

Rihárdó

VicGlison